Remenyik Sandor Akarom - Reményik Sándor: Akarom - Csendes Percek
Egy lángot adok, ápold, add tovább, És gondozd híven. Egy lángot adok, - én is kaptam azt Messziről, mint egy mennyei vigaszt, Egy lángot, amely forraszt s összefűz, Én jártam Vesta ledőlt templomában, Az örök-égő lángot ott találtam, S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz. Földindulás volt, megindult a hegy, És eltemette a kis templomot, De a lángot nem bírta eltemetni, Én égve leltem ott; És hozzá imádkoztam s benne hittem S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát. Én égve hazavittem. Azóta szívem mélyén ég, ragyog A viharfújta, széllengette láng, És el nem oltják semmi viharok. És lidércfénnyel álmodik a láp, És örök tűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább És gondozd híven... Köszönt egy ember... Köszönt egy ember: "Egészséggel járjon". "Adjon Isten",... feleltem halkan én. Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon, S szürke varjak egy száraz jegenyén. Mint valami fogadás, esküvés, A ködben úgy koppant tompán a szó, Aztán két összedobbant szívverés, Elvált, mint óceánon két hajó.
- REMÉNYIK SÁNDOR AKAROM Akarom: fontos ne legyek magamnak. ...Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művés… | English quotes, English, Quotes
- FIFA 2018 VB - Videómegjelenítő | M4 Sport
REMÉNYIK SÁNDOR AKAROM Akarom: fontos ne legyek magamnak. ...Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művés… | English quotes, English, Quotes
Hörgő morgással karmuk mutogatjákÉs vicsorítják szörnyű mellettem állt az Idomító, A Szelidítő próbált ostorával:A Tudomány. És fényes fegyverekkelVerte le rólam a bősz bestiákat, Amikor sunyin ugráshoz lapultak. S a zordon ketrec kellősközepénImádkozott egy másik Géniusz, Alázattal az eget ostromolta, És zörgetve kért bebocsáttatást, Amíg én lázban Istent káromoltam. S egyszer csak intett a szabadulás. 1934. szeptember 24. 22, Reményik Sándor: SziklákA kősziklákat mindíg irigyeltem, Kik állnak büszkén, mozdulatlanul, Állják a villámot, ha rájok sujt, S a harmat csöppjét, ha fejökre ámukra soha sincs "talán", se "hátha", Mint dogmák állnak, oly konok-keményen, Mint zord, erős és önhitt férfiak, És hófuvásos, sivatag-nagy télbenFejükön csipkés jégből a sisak. A kősziklákat mindíg irigyeltem. A kemény szót most megtanulom én is, De szívem bánja, mit kimond a szám, Ajkamon éles az ige, mint a kard, De belül egy hang kérdez: "igazán? "S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett. Már megtanulok én is síkraszállni, S nem hajigálni kő helyett kenyeret, S lenni kőszírt, mely int és fenyeget, Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
- Reményik Sándor: Akarom | Verstár - ötven költő összes verse | Kézikönyvtár
- Scamp slim övterelő használata 7
- Reményik Sándor 25 legszebb verse - Magyar versek
- Remenyik sandor akarom
(Reményik Sándor. ) Szív...... Szív - emberszív. Csakolyan, mint a másé. De mégis másnál rokontalanabb. A végzet jegyese S az elhagyatottságé. Szív - magyar szív. Szív-alakú sziget. Körülnyaldossa bánat-óceán. Körültombolja sötét gyűlölet. Szív - figyeld a rendhagyó verését: Néha szinte eláll. Aztán jön egy óriás dobbanás, A csillagokig fel - - Azért sem a halál! Szív - árva szív. Hogy fogták két marokra Ezt a szívet vaskesztyűs századok! Hogy szorították irgalmatlanul! És ime mégis, azértis dobog. Nézd meg ezt a szívet: Immáron teste sincs. Csak puszta szív, Kitépett szív. De éppen így lett mérhetetlen kincs! Ha bűne volt: A testével elmúlt, megsemmisült. A pusztában önmagára talált A szegény szív S minden vadrózsája megnemesült. Vedd ma körül áradó szerelemmel Ezt a szent, szív-alakú szigetet: Magyar szív az, Sokat szenvedett szív -: Az én szívem, a te szíved Öröktűz Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp És öröktűzzel álmodik a szívem.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet. Én szeretni és adni akarok:Egy harmatcseppért is – tengereket. S most tengereket látok felém jönni, És nem maradt egy könnyem – megköszönni. 11, Reményik Sándor: FiaimhozIdők ormán döng már a léptetek, Lelkemből-szakadt álmok, Versek, ti harsonák, amiken átA süket végtelenbe felkiá ti, – lehulló életemnekFölemelkedő folytatásai! Közöttetek fogok majd egykoronAz Isten színe előtt á állok majd és körbe mutatok:Nézd Uram, az utam mérföldkövei, Az utamé, mely hozzád vezetett. Értük bocsásd meg félszeg életem, Helyettem ők éltek, szerettek, Ne úgy arassak, ahogy én vetettem, De ahogy ők vetettek. 12, Reményik Sándor: VisszaÉn nem tudom: hova. Én nem tudom: mire. Én nem tudom, hogy ki utá vágyom, vágyom –Talán egykor élt életem, Talán sosem élt életem után. Vágyom, vágyom –És nem tudom, e vágyElőre néz, vagy vissza:A reménység, vagy az emlékezetFelbuzgó talajvizét issza. Vágyom, vágyom –Én azt hiszem, hogy vissza. Így vágyhatik a kinyílt és csalódottVirág bimbókorába –Így vágyhatik a meglett és megrendültFérfi gyermekkorába –Így a kipattant rügy a fába vissza –Így a fa gyökerébe –Így nemzet a talán valaha volt, Talán sosem volt ősi dicsőségbe –Így vissza, visszaEgyetlenegy nagy fehér békességbeAz össze-vissza tarka sokaság –Istenbe vissza, Vissza, visszaA teremtett és megromlott világ.
FIFA 2018 VB - Videómegjelenítő | M4 Sport
A lírai én vádbeszéd, Erdély sorsának dilemmájával szinte Ady hangját idézi. "Mert Istent is hadúrrá tette / Az őrült emberi képzelet", s a nemzetek közötti véres játékban már nem lehet emberként megmaradni az embertelenségben. Reményik a "háborús évek újbarbársága, a humánumtól idegen korszellem ellenében vallotta magát korszerűtlennek, korából kimaradónak. […] Soraiban "nem a pózzá merevedett honfibú vagy a nemzeti elfogultság szólal meg. […] a világ értékvesztése, maga az embertelenség fáj neki". A veszteség 'listázása' rövid szóismétlésekkel fokozza a kettősségre épített egyéni és kollektív szenvedéstörténet motívumait. A lírai énnek szüksége van önigazolásra is. "Látták, hogy gyönge, s gyáva vagyok én. / De gyávaságból, s gyöngeségből / Csodára, erő lesz és költemény. […] Én is, én is hősi halott vagyok… Másképp nem bírtam volna ki / Az évtizedes tehetetlenséget". A beszélő a hatodik részben ismét gyermekkorát idézi, édesanyja szavait, melyek szintén ellenpólusokra építve teremtenek feszültséget: jó hazafi, rossz katona, nagy bűn, kis erény.
A Korszűtlen versek első része még tele van önváddal, kiszolgáltatott személyként készít számadást lírai monológ formájában, hiszen maradt "Lobogni nem tudó / Magyar zászlódarab". Már nincs itt a pozitív érték-hozzárendelés, amit egy 1919-ben írt versben a világosság "tűszúrásnyi Lángjával" és a "Végtelen remény" képzetével foglalt szavakba. A Korszerűtlen versek második részében a háború "milliófejű szörnyetege" építette meg az új rendet, ahol a Spártát idéző új világban minden érték "Odakerül a szikla tetejére, / S letaszítják a szikla tetejéről". A külső és belső erők ellenpólusai között vergődve folyamatosan önmagáról is alkot ítéletet, elmarasztalja magát narrátori pozíciója miatt, ott megkérdőjelezi önnön helyének létjogosultságá helyem ittKi hallgatjaEgy korszerűtlen és beteg, Hanyatló költő végső rímeit? Aki se munkás, se nem katona. […] S csupán az árva rímmelNéha még ma isFurcsa, bolondos varázslatot mível. Ellenpontozó bipolaritással, a külső és belső erők együttállásával fokozza a bizonytalanságot, a kilátástalanságot, miközben tiltakozását is kifejezi egy emberségesebb jövő megteremteni képtelensége miatt.
Hová a mélyből kibukkan fejed S a szépség minden gazdagsága, fénye Megáldja két csodálkozó szemed, Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok S megnyitod szíved, mint egy ablakot. Vezetnek hozzá szent véletlenek, Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz A pillanatnak örök életet! S botlasz újra sok rögös, buta úton. - De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson. Aranyabroncs A mellemen egy gyűrű fut körül, Aranyabroncs, vagy acélkarika: Én nem tudom. Szorít, szorít, S e szorítás nem múlik el soha. Akkor is fáj a szívem, ha örül, Mert aranyabroncs fut rajta körül, Aranyabroncs, vagy acélkarika. Az élet ez a kemény karika. Csak néha simul közé és közém Enyhület képen egy rózsaszirom: Égi rózsafa hullatta levél. Az életemet jaj, meddig bírom? S tavasz pattantja egykor el, vagy tél Az aranyabroncsot szívem körül? Mert akkor is fáj, ha nagyon örül. Aranyabroncs, bánat-öv, örömpánt: A lélek egyszer magáról lehánt, Ledobál minden felöltőt, övet, - És mezítlenül új ösvényt követ, Hol nem szorítja több arany-iga.
Mit tudod Te, mit tudom én, Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!... Amit elvégzett; meg kell hogy legyen, Változtat-e azon ima, fohász, Imádkozzál bár völgyben, vagy hegyen, Vagy tenger fenekén?... Ó, de úgy-e a remény, a remény? Vagy talán Te is úgy imádkozol, Mint én, mint én? Hitetlenül, süketen és vakon, Csak, mert valamit még próbálni kell, S mert mást nem tudok, hát imádkozom, Mert különben a szívem megszakad. Ó, tudom, Te nem így imádkozol Az érzéketlen csillagok alatt. FÖLD Alkonybanyúló, fekete szántás, Őstelevény Te, szomorú barázdás, Ki rejted, őrzöd a jövő életet: Szenteltessék meg Föld, a Te neved. Szenteltessék meg a Te neved, Föld, Akiben minden új alakot ölt. Nyugalomba fordul a szív, az árva, Kalászba a mag, a halott virágba. Ki felszívod az esőt, harmatot, S ajándokul a tengernek adod, Ki kebled sziklabordái alatt Fakasztasz zúgó, szent folyamokat. Kinek szívébe vágyón ereget Az óriásfa örök gyökeret, Az emberfecskék fészkét aki tartod, S tűröd, hogy megtiporják tisztes arcod.