Az archaikus szorongás intenzitása elképeszt ően nagy, mert kicsiny gyermek, lévén teljesen tehetetlen, úgy éli meg azt, min olyan valamit, ami a valóját, egész létét fenyegeti. Ennek megfe lesz az agresszió is, totális lesz a düh ilyen n a gyermek mer ő düh" vagy merő szorongás", megszállva tartja az igyekezet, hogy lereagálja őket, inegvalyaduljon tőlük. A reflexszerű összehúzódás, az el- 1.,,, hda, 1 világtól vagy az említett viharos mozgás minden tilati élőlények esetében is a félelemre és a szorongá reakció két ősformája: a menekülés hátrafelé, az öszegészen a holtnak tettetés reflexéig vagy a menekül.. bit v, a viharos mozgás, a támadás. M1131 most ha a szkizoid személy továbbra sem képes köt ődni, si., n. 0 továbbra is teljesen védtelennek és veszélyeztetettnek Ál«valós vagy vélt támadásokról és fenyegetésekr ől toailii a Is azt hiszi, hogy azok az egész létét veszélyeztetik. Ennek efelel ően a reakciói a fentebb leírtak értelmében még teli., en archaikusak: semmire tekintettel nem lév ő, azonnali iel ó, ami csupán a szorongásnak, illetve a szorongás kivá kiiktatására, az illet ő adott helyzetének tehermentesítéfigyel.
A rotációnak, a saját tengely körüli forgásnak pszichológiailag értelemszerűen az individuációra, az egyénné válásra való posztulátum felelhetne meg, tehát az, hogy egy egyedi lény, individuum jöjjön létre. A revolúciónak, a Nap mint központi égitestünk körüli mozgásnak az a posztulátum felelne meg, hogy egy nagyobb egészbe illeszkedjünk, a saját-törvényűségünket, saját-akaratúságunkat határok közé szorítsuk a személyünk fölötti összefüggések javára. Ilyenképpen tehát úgy vázolnánk azon első" antinómiát, amely az ellentétes posztulátumokat tartalmazza, hogy mi egyrészt mi, önmagunk leszünk, másrészt viszont magunkat az individuum feletti összefüggésekbe illesztjük. A centripetális, a nehézségi erőnek a lelki síkon az állandóságra és állhatatosságra irányuló impulzusunk felelne meg; a centrifugális erőnek ezzel szemben az, amely minket újból meg újból előre, a változásra, az átalakulásra serkent. Ilyenképpen tehát a másik antinómiát is leírtuk. Ez megint csak tartalmazza azokat az ismét ellentétes posztulátumokat, hogy állandóságra is és átalakulásra is törekedjünk.
A szorongás, mint kihívás Ha a szorongást egyszer "szorongás nélkül" vesszük szemügyre, az lesz a benyomásunk, hogy az kettős aspektussal bír: egyik oldalról aktivizálhat, másik oldalról megbéníthat, A szorongás mindig jelzés, amely veszélyekre figyelmeztet, egyszersmind van egyfajta felszólító karaktere, éspedig a leküzdésére biztató ösztönzés. A szorongás elfogadása és lebírása bizonyos fejlődési lépést jelent: valamicskével érettebbé tesz bennünket. Ha viszont kitérünk előle, és nem nézünk szembe vele, akkor maradunk úgy, ahogy voltunk; meggátolja továbbfejlődésünket, és arra késztet, hogy gyermekinek maradjunk meg azon a területen, ahol a szorongás sorompóját nem lépjük át. Szorongás mindig ott lép föl, ahol olyan szituációban találjuk magunkat, amivel szemben nem vagy még nem álljuk meg a helyünket. Minden fejlődés, minden, az éréshez vezető lépés szorongással van összekötve, hiszen az vezet át minket valami újba, addig nem tudottba, nem ismertbe, olyan belső vagy külső szituációkba, amelyeket még nem éltünk át, és amelyekben még nem szereztünk tapasztalatokat.
Minden bizonnyal ezt fejezi ki az a szólás is, hogy senki nem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba – a folyó, de maga az ember is mindig más. Másrészt azonban, ha lemondanánk a maradandóságról, nem tudnánk semmit sem alkotni és megvalósítani; elképzelésünkben minden alkotásban kell lennie valaminek ebből a maradandóságból – máskülönben hozzá sem fognánk céljaink megvalósításához. Mindig úgy élünk, mintha azt hinnénk, hogy korlátlan idővel rendelkezünk, mintha a végre elért valami stabil volna, és ez az előttünk lebegő stabilitás és maradandóság, ez az illuzórius öröklét lényeges impulzus, mely ténykedésre ösztökél bennünket. A negyedik posztulátum És következzék végül a negyedik posztulátum – ennek hasonlatunkban a centrifugális erő felel meg. Ez abból áll, hogy mindig késznek kell lennünk rá, hogy változzunk, hogy a változásokra és a fejlődésre igent mondjunk, megszokott dolgainkat feladjuk, a hagyományokat és szokásainkat magunk mögött hagyjuk, a frissen elért valamitől újra meg újra elszakadjunk és elbúcsúzzunk, mindent csak átmenetként éljünk meg.
Még egy közbeeső megjegyzés: ha a négy személyiségstruktúra leírása típustan-jelleget látszik ölteni, ez annyiban különbözik más tipológiáktól, hogy – túlnyomórészt a pszichoterápia és mélylélektan pszichoanalitikai felismeréseire és tapasztalataira építve – korántsem olyan fatalista és végérvényes módon következtet, mint – összehasonlításképpen – az alkatból és temperamentumból levezetett típusok; az utóbbiak végzetszerűnek és megváltoztathatatlannak tüntetik fel magukat. Nekem más a véleményem. Én nem azért vagyok ilyen vagy olyan, mert ilyen vagy olyan a testalkatom, hanem mert a világgal, az élettel szemben bizonyos beállítottságom, bizonyos viselkedésmódom van, amit élettörténetem során szereztem, az szabja meg a személyiségemet, és az kölcsönöz neki bizonyos strukturális vonásokat. Ami benne sorsszerű – a veleszületett pszichofizikai hajlamok, a gyermekkorunk környezete, benne szüléink és nevelőink személyisége, továbbá a társadalom a maga játékszabályaival, amelyekbe beleszülettünk –, annak bizonyos határokon belül általunk kell kialakulnia, általunk lehetséges megváltoznia; mindenesetre nemcsak olyan valami, amit eredendően kötelező elfogadni.