Kilenc milliméteres automata pisztoly volt. Vadonatúj. Olajozott. Alacsonyan tartották, épp Reacher sebhelye fölött. A pisztolyt fogó pasas úgy festett, mint aki nagyjából érti a dolgát. Kioldotta a fegyver biztosítószerkezetét. A cső rezzenéstelen maradt. Semmi feszültség. A ravaszon tartott ujj készenlétben. Reacher ezt mind pontosan látta. Erősen koncentrált a ravaszon tartott ujjra. Egy nő mellett állt, akinek a karját fogta. Azelőtt sohasem találkozott még vele. A nő is egy kilenc milliméteres fegyver csövére meredt, amelyet a hasához tartottak. De a másik fegyveres fickó valahogy idegesebbnek tűnt. Feszült volt. Mintha aggódott volna. A pisztolya remegett a kezében. Látszott, hogy rágja a körmét. Egy ideges, izgága fickó. Négyen álltak így az utcán, hárman szoborrá dermedve, a negyedik pedig egyik lábáról a másikra ugrálva. Chicagóban voltak. A város központjában, egy zsúfolt járda közepén, hétfőn, június utolsó napján. Fényes nappal, vakító nyári napsütésben. Az egész egy szempillantás alatt játszódott le.
Ezen a ponton még elméletileg visszafordulhatnék, és ellökdösdhetnék közöttük a kijárat felé, de ez beletelne pár másodpercbe, és ez a pár másodperc éppen elég lenne arra, hogy az a négy fickó, akinek semmi dolga, úgy ezerszer hátba ljön. Ha pedig elre próbálok menekülni, akkor szembl lnek le. Különben is, hová menekülnék? Bemenekülni a Pentagonba nem a legjobb ötlet. A világ legnagyobb irodaépülete. Harmincezer ember, öt emelet két alagsor. Huszonhét kilométernyi folyosó. Az épület gyrit tíz, küllként húzódó egyenes folyosó köti össze, és azt mondják, bármely két találomra kiválasztott pont között maximum hét perc alatt meg lehet tenni a távolságot, amit felteheten úgy számoltak ki, hogy a katonaságnál alkalmazott gyors menettempót vették alapul, ami hat kilométer óránként, tehát ha futnék, akkor akár három percen belül is eljuthatnék bárhová. De hová? Kereshetnék egy takarítószereket tároló fülkét, ahol elbújhatok, ellophatnám valakitl az uzsonnáját, és így kihúznám egy-két napig, de ez minden.
És azután? Aztán a harmadik naptól egy hét szabadságot kapnak. És mind kimennek a városba. Általában igen. Beleértve a Main Streetet és a mögötte meghúzódó sikátort is. Arrafelé vannak a bárok. És a bárokban találkoznak a helyi lányokkal. Mint mindig. És Janice May Chapman helybéli lány volt. És köztudottan barátságos mindenkivel. Hát ez remek mondtam. Megerszakolták és megcsonkították. Hogyan? Azt nem kérdeztem. Nem akartam tudni. Huszonhét éves volt. Jodie is pont huszonhét A lánya. Az egyetlen gyermeke, akit imádott Hogy van Jodie? kérdeztem. Jól. Hol van most? Ügyvédként dolgozik felelte Garber, mintha ez helymeghatározás lenne, nem foglalkozás. Aztán is megkérdezte: És a maga bátyja hogy van? Minden rendben van vele, amennyire tudom. Még mindig a Pénzügyminisztériumban van? Amennyire én tudom. Jó ember volt mondta Garber, így, múlt idben, mintha az, hogy valaki otthagyta a hadsereget, egyenl lenne azzal, hogy meghalt. Hallgattam. Garber megkérdezte: Szóval maga mit csinálna lent Mississippiben?