Árulás volt, ami kudarcunkat okozta. Ettől a szótól csakugyan fölébredt Ocskayban valami: a kevélység démona. Megütötte öklével az asztalt nagy haragjában, s odadobbant egész arcközelbe a fővezér elé: csak úgy szikráztak a szemeik egymásba, mint két összecsapkodó acél. – Mennyköveket ontó Jehova egy Isten! Hát szétverte hadseregünket Pálffy bán? Azt a büszke armádiát, ami ország-világ-hódításra indult meg? Hát levágta a hajdúk ezereit? Hát elfoglalta az ágyúinkat? Elszedte a zászlóinkat? Hát a fejedelem is sebben esett el? Hát hol voltak akkor a talitarka palotások? A híres erdélyi nemes gárda? Hol voltak a testőrmuskétások? A veres meg a sárga huszárok? Hát a hatalmas svéd páncélos lovagok? Hol volt a francia granátos csapat? Hol voltak a francia tábornokok? Hol volt a magyar vitézség, ha ez megeshetett? És ki verte őket széjjel, ki söpörte el a csatamezőről valamennyit? Mennybéli Isten! Egy Pálffy bán, akit én magam egyedül Komáromtól vertem idáig, megállni sem hagytam, aki nem tudott velem szembeállni sehol egy derék ütközetre!
A terv még magát Csajághyt is megdöbbenté: oly merész volt. Ocskay a morvaországi Wsetin várát akará elfoglalni. Ezt a várat azért építék a császáriak, hogy a kurucok betöréseit Morvaországba lehetetlenné tegyék. Elsőrendű erődnek volt alkotva, csillagsáncokkal, Miksa-tornyokkal, boltozott kazamátákkal körülvéve, nehéz ágyúkkal ellátva. Nagy megszálló sereggel, hatalmas ostromütegekkel, hosszú, szabályszerű bombázás, földalatti harc, víárokásás, tűzaknarobbantás után lehetett rá gondolni, hogy meghódítsa valaki. S ezt a hatalmas várat csak úgy akarta Ocskay elvenni, mint az érett almát a fáról. – Az én fejem, az igaz, hogy vasbul van, s ha faltörő kosnak akarod fölhasználni, szívesen felajánlom. – Odamegyek, ahova küldesz – monda Ocskay Sándor, kezét nyújtva a bátyjának. – Bizonyára oda fogtok menni mind a ketten, ahová küldelek – szólt Ocskay László, s keményen megszorítá mind a kettőnek a kezét. – Most menjetek az ezredeitekhez vissza, az éjjel csendben megindulunk. Mikor Csajághy és Ocskay Sándor elhagyták a vezért, Csajághy ezt dörmögé: – Ki ne mondd!
Az elmúlt évtizedekben a világ lakosságának egyre jelentősebb része régen nem látott lelkesedéssel és odaadással fordul a Nap felé. Az ősi napkultusz emlékei (pl. Stonehenge) egyre nagyobb tömegeket vonzanak. A Nap hat kedélyünkre, lelkiállapotunkra, egészségünkre; a napkelte és a napnyugta spirituális élményekkel járnak. Olyan kultuszok dívnak, mint pl. a napnézés. A fényevés hívei szerint az élet táplálkozás nélkül is lehetséges, és az ember képes az élete fenntartásához csak a napfényből elegendő energiát nyerni. Napjainkban a Napot már nem istenségként kezelik, hanem gyakran Isten vagy az Élő Világegyetem megnyilvánulásaként érzékelik. Tisztelete India hindu népeinél napjainkban is gyakran a mindennapos szertartások részét képezi. A naptisztelet különösen kimutatható az újpogányságban (tehát nyugaton is), melynek fontos ünnepei szerveződnek a nyári és téli napforduló, illetve tavaszi és őszi nap-éj egyenlőség köré. [31] A decemberi téli napfordulón, a Yule (Jul) ünnepén köszöntik az újpogányok és a mai boszorkányok az újjászülető Napot.
Azt a csókot! Azt a forrót – a találkozásnál – meg azt a kutyaharap-csókot – a búcsúvételnél. Ki volt az, aki ezt így szokta adni? – Mint annak a tartóba égett gyertyának a lángja, hol fellobban, hol elcsappan, éppen olyan volt az eszének a világa is. Kinek híják "azt"? Ha valaki megsúgná neki a nevét, mindjárt megtudná. Hanem az szőke volt, ez meg fekete. – De hát nem történt-e meg egyszer, hogy egy nő, egy tündér a dióbarna haját addig mosta, amíg aranyszőke lett belőle? Hol történt ez? – "Szép állat a hattyú, magát megmossa! " – Vajon, ha visszatér, csakugyan "fehér lesz-e, mint a hattyú". S akkor a neve is majd eszébe jut. – Vagy marad csak Deliancsa. "Piros leszek, mint a rózsa; rám illik a babám csókja. " De soká jön vissza. De sokáig mosdik! "Hét bőre van a cigányasszonynak! ", azt mondja a nóta. Ezalatt ráért hallgatni, hogy felelgetnek egymásnak a csendes éjszakában a tárogatók: az egyik a temetvényi hegyről, a másik a báni dombról, a harmadik a Nyitra-partról, a negyedik, az ötödik innen-onnan a rónákról.
– Leány vagy, vagy asszony! Te kis szelídecske! – Hahahaaaj – kacagott fel Deliancsa, megvakarva öt körmével borzas haját feje búbján, s meg új nótát kezdett erre a kérdésre. Nem vagyok én szelídecske: Sem szűz, sem lyány, sem menyecske, Mert én égi harmat vagyok. Este a virágra szállok; Reggelig rajta úszkálok! – Hát van-e már szeretőd, szép Deliancsa? Arra is volt megfelelő nóta: Kinek van, kinek van Annak van, annak van (A nóta ugyan barna szeretőről szól, de a cigányleány ránézett Ocskayra, s szőkére fordította a dalát. ) Nekem is van kettő, Amelyik többet ér, S azzal egész dévaj pajkossággal lehúzta az ujjáról az ezüstgyűrűjét, s felerőltette az Ocskay kisujjára, s hirtelen lerántotta annak az ujjáról a karikagyűrűjét, s azt meg a maga hüvelykujjára szorította fel. Ocskaynak eszébe jutott, hogy az a karikagyűrű az ő jegygyűrűje; de aztán csak azt gondolta magában, hogy majd vissza lehet azt megint cserélni. Ahelyett máshová célzott a szavával. – No, no, Deliancsa. Majd az urad megver, ha más gyűrűjét látja az ujjadon.
– No halljuk, mit tudtok? – szólt a házigazda. – Tudjátok-e, fiaim, "Jacobus Benedictus zsolozsmáit"? – kérdezé tőlük Ocskay László. Azokat különösen jól tudták. – Hát énekeljétek el nekem a "Stabat mater dolorosát". Ez a himnusz nem vigasságot felkölteni való. Úgy illett az ide, mint Belzázár lakomájába a láthatatlan kéz írása. Palestrina magasztos melódiái, szigorú tónusai, sajátszerű, megragadó harmóniája úgy hatnak a kedélyre, mint kámfor és tömjén. Az egész társaság elkomorult, elhallgatott. A puritán kálvinisták duzzogva könyököltek maguk elé, hogy a pápista zsolozsma olyan nagyon erőt vett a szíveken, s mikor a két diák elvégezte a maga énekét, Jávorka felkiáltott: "Megellenzem! Nekünk is vannak zsoltáraink, szebbek a tieiteknél! " S azzal ő meg rázendíté a maga társaival a "Babiloni vizek" zsoltárát, a kálvinista melódia szerint. – Az még szomorúbbá tette a társaságot. – De mennyivel szebb ennél Palestrina zsolozsmája a "Babiloni vizek mellett". Zengjétek el, fiúk! – mondá Ocskay.
Ott körülzáratta: öreg ágyúkat kért a fővezértől, hogy a várat bevehesse. Azok már útban voltak. Ez lesz a felelet a bazini csábítónak. Ez a lesújtó csapás! Akkor jöjjön aztán még valaki csalogatni! – Amíg az öreg ágyúk megérkeztek, az egyik vezértársa sötét éjjel ki hagyta menekülni a bánt az ostromlott várból. – Megint kihullott kezéből a kard. Újra fölvette, más hatalmas ellenséget keresett. Nagy erőt gyűjtött maga körül; a császáriak legjobb hadvezérét kereste föl, Viardot. Ott meg a megnyert csata végén, egy vezértársa, Pekry ügyetlensége miatt, kudarcot vall: ismét kihull kezéből a kard a stráznicai csatában. Újra fölvette azt. A vesztett ütközetért ő kapta a megrovást, aki győzött, Pekry lett tábornokká, aki vesztett. Ez sem döntötte meg. Nem kötötte össze magát többet senkivel, magára harcolt. Akkor mindig győztes maradt. Szerteszét kalandozó csatározásaival minden császári fővezérnek a terveit megzápította; sohasem tudták, mely oldalról védjék magukat ellene. Egyszer a fővezért, Stahremberget magát is elfogták a hadseregei háta mögött.